A keményen dolgozó tizenkilenc éves Arthur teljesen összetört, mikor elveszítette nagymamáját, és zavarba ejtette, hogy csak egy régi hintaszéket hagyott rá. Arthur azonban rájött, hogy Esmé nagyi még egy utolsó leckét akar tanítani az unokáinak..
“Gyertek közelebb, édes fiaim! Nincs már sok időm hátra.”
Esmé nagyi hangját alig lehetett hallani. A keze remegett, mikor az unokái, Luke és Arthur után nyúlt. A fiúk közel hajoltak, hogy hallják őt.
“Vigyázzatok egymásra.” – Esmé tekintete szeretettel telt meg, ahogy a fiúkat nézte. “Ez a világ kemény tud lenni. Okosnak és bölcsnek kell lenni ahhoz, hogy átvészeljétek az életet. Támogatnotok kell egymást.”
“Így lesz, nagyi.” – könnyek csorogtak Arthur arcán. “Egy család vagyunk, és mindig ott leszünk egymásnak.”
Esmé elmosolyodott. Arthur édes és kedves volt. Egyáltalán nem látta a bátyja, Luke önző oldalát.
“És te, Luke? Ott leszel az öcséd mellett?”
Luke elvigyorodott, és Esme tudta, hogy semmi, amit ezután mond, nem lesz igaz. Mindig is a sármjára és a jó megjelenésére hagyatkozott mindenben, ami lustává és önzővé tette.
De a fiúk előbb-utóbb megtanulják a leckét. Esmé gondoskodott róla. Az ablakon át beszűrődő fény ekkor mintha felragyogott volna, és betöltötte az egész szobát. Esmé elmosolyodott, ahogy a szíve megtelt békével. Életének utolsó tette az volt, hogy megszorította mindkét fiú kezét.
“A legolcsóbb koporsó is megteszi” – mondta Luke. “Elvégre a nagyi már elment, és az utolsó dolog, ami érdekelné, hogy milyen a koporsója. Inkább azt szeretné, ha spórolnánk.”
Arthur a homlokát ráncolta. Ő és Luke nem értettek egyet semmiben, mióta megérkeztek a ravatalozóba. Bár elvben egyetértett Luke-al, hogy a lehető legtöbb pénzt megspórolják, Arthur mégis azt akarta, hogy Esmé nagyinak tiszteletteljes temetése legyen.
“Van némi megtakarított pénzem a fűnyírásból és a tavaly nyáron termesztett paradicsom eladásából” – mondta Arthur.
“Meg akartam lepni a nagyit egy tengerparti kirándulással, de most arra fogom használni, hogy olyasmit adjak neki a temetésére, amiről tudom, hogy tetszett volna neki: egy kék koporsót.”
Luke megforgatta a szemét, és megrázta a fejét, de nem akadályozta meg Arthurt abban, hogy intézkedjen. Arthur az utolsó megtakarításaiból vett még egy nagy kék-fehér virágcsokrot a nagyi koporsójára.
A szertartás után Arthur és Luke néhány rokona pénzt adott nekik, hogy segítsenek nekik most, hogy a nagyi már nem tudta őket eltartani. Luke szomorú mosollyal köszönte meg nekik, de amikor beültek Luke kocsijába, hogy hazamenjenek, elkezdte számolni a pénzt.
“Majdnem kétezer dollár..” – elvigyorodott, és elkezdte a zsebeibe tömni a bankjegyeket. “Mivel én vagyok az idősebb, majd én gondoskodom a pénzről, rendben, Arthur?”
Arthur megvonta a vállát. Csak Esmé nagyira tudott gondolni, és arra, hogy mennyire hiányzik neki.
Néhány nappal később a fiúkat behívták az ügyvédi irodába, hogy felolvassák Esmé végrendeletét. Miközben a testvéreket nevelte, a nagyi mindig igazságos volt, és Arthur elvárta, hogy a végrendelete is ezt tükrözze. Tévedett.
“Az unokámra, Luke Andersonra hagyom a házamat” – olvasta az ügyvéd. “Az unokámra, Arthur Andersonra pedig az antik mahagóni hintaszékemet hagyom. Remélem, hogy emlékezni fog rá, mennyire szerettem őt, amikor beleül.”
Arthurnak leesett az álla. Luke megkapta a házat, de a nagyi csak a hintaszékét hagyta rá? Hogy lehet ez? Eszébe jutott, hogy hányszor beszélt a nagyival arról az álmáról, hogy saját farmja legyen. Azt mondta neki, hogy mindent megtesz, hogy segítsen neki. De most nem volt semmije.
“Én vagyok az idősebb, úgyhogy ennek van értelme.” – Luke felállt, és kezet fogott az ügyvéddel. “A nagyi bölcs asszony volt.”
Odakint Luke felnevetett, és megveregette Arthur vállát. “Épp most kaptál egy értékes leckét, tesó.”
“Valóban?” – Arthur a homlokát ráncolva nézett a bátyjára. Még mindig nem értette, miért tette ezt a nagyi..
“Megtanultad, hogy a karizma messzire visz az életben.” – Luke elvigyorodott. “Az a sok alkalom, amikor segítettél a nagyinak a házimunkában, és az a sok munka, amivel a hátsó kertet zöldségeskertté alakítottad, nem hozott neked mást, csak egy hintaszéket. A bájos személyiségemnek köszönhetően azonban kaptam egy házat.”
Arthur sértetten bámult a bátyjára. Hogy lehetett ilyen érzéketlen? Mintha egyáltalán nem is hiányzott volna neki a nagyi.
Luke viselkedése csak rosszabbodott, amikor a testvérek hazaértek a nagyi házába.
“Szóval, mit gondolsz, mennyi időbe telik, mire megtalálod a saját lakásodat?” – kérdezte Luke.
“Kirúgsz engem?” – Arthur bámult a bátyjára. “Megígérted Nagyinak, hogy mindig vigyázni fogunk egymásra..”
“Persze, és nem rúglak ki.” – Luke a homlokát ráncolta. “De függetlenné kell válnod, és a barátnőm nagyon szeretne velem élni. Biztos vagyok benne, hogy kellemetlen lesz neked…”
Arthur ökölbe szorította a kezét. Nem tudta elhinni, hogy a bátyja így bánik vele! Megpillantotta a ház régi tapétáját és kopott fapadlóját, amelyben a szüleik halála óta éltek. Arthur nem félt a kemény munkától, és tudta, hogy tud pénzt keresni egy lakásra, de ez volt az otthona. A falak tele voltak emlékekkel.
“Másrészt..” – folytatta Luke -, erre a helyre ráférne egy komoly felújítás, mielőtt Stacey beköltözik.”
“Kössünk üzletet. Segítesz a javításban, és itt lakhatsz bérmentve, amíg el nem készül. Mit szólsz hozzá?”
Arthur legszívesebben megmondta volna a bátyjának, hogy tűnjön el, de nem volt abban a helyzetben. Ehelyett lehajtotta a fejét, és beleegyezett Luke ajánlatába.
A következő héten Arthur keményen dolgozott, hogy megjavítsa a fürdőszobában a csempéket, kifesse az előszobát, és kicserélje a régi linóleumot a konyhában. Luke eleinte segített, de hamarosan minden idejét tévénézéssel töltötte, miközben Arthurnak parancsolgatott.
“A padlást is ki kéne takarítani” – kiáltott rá Luke egy nap. “Ha már ott vagy, lehozhatod onnan az örökségedet is.”
Arthur úgy vélte, hogy hallotta a bátyját kuncogni, miközben lehúzta a padláslétrát, de elhessegette, mondván csak képzelődött. Nagyi mahagóni hintaszéke a sarokban állt, pókhálóval és porral borítva. Ahogy Arthur leporolta, eszébe jutott az a sok délután, mikor Nagyi a tornácon ringatózva mesélt neki.
“Minden alkalommal, amikor leülök ebbe a székbe, emlékezni fogok a szeretetre, amit megosztottál velünk” – ígérte Arthur. “Lehet, hogy Luke teljesen megváltoztatja ezt a házat, de a szívemben mindig ott leszel, Esmé nagyi.”
Arthur letörölte a könnyeket a szeméből, és leült a székbe. A világa a feje tetejére állt, mióta Nagyi meghalt. Semmi értelme nem volt a nagyi végrendeletének, és hamarosan hajléktalan lesz miatta.
“Talán Luke megengedné, hogy itt éljek fent..” Arthur hátradőlt a székben, és egyszerre két dolog történt.
Először is csattanás hallatszott a felette lévő tetőszakaszról. Ezután dollárbankók záporoztak rá, mint a konfetti.
“Mi a…” – Arthur felkapta az egyik bankjegyet az öléből, és megvizsgálta. Benjamin Franklin nézett rá. Még néhány bankjegyért nyúlt, amelyek ráestek. Mindegyik százdolláros bankjegy volt.
Arthur felnézett, és közvetlenül fölötte egy csapóajtót talált. Amikor felállt, hogy megvizsgálja, felfedezett egy kötelet, amely a csapóajtó kilincsét a hintaszékhez rögzítette. Biztosan kinyitotta, mikor a székre ült. Ezután bekukkantott a titkos helyiségbe, és elállt a lélegzete.
A kis helyiség tele volt pénzeszsákokkal! A legközelebbihez támasztva egy levél volt. Az ő neve állt rajta, Nagyi gyönyörű írásával. Arthur kivette a levelet, és kinyitotta.
“Kedves Arthur, ugye nem gondoltad komolyan, hogy a szerető nagymamád csak egy hintaszéket hagy rád?”
“Ez a pénz mind a tiéd, de egy dolgot meg kell ígérned nekem: soha nem beszélsz róla Luke-nak.”
Artúr zavarba jött, de a levél elmagyarázta, hogy tudta, Luke figyelmetlen lenne, és elpazarolná. Azt is megírta, hogy ezért hagyta Luke-ra a házát, hogy mindig legyen otthona, bármilyen rossz döntést is hoz majd az életében.
Arthur a szívéhez szorította a levelet. Könnyek csordultak ki a szeméből, de nem tudta abbahagyni a nevetést. Nagyi még egyszer megmentette az életét.
Arthur nem szólt semmit a pénzről, mikor Luke egy héttel később kirúgta őt a házból. A megtalált pénzt már jó helyre tette, és vett egy kis farmot. Mindig is arról álmodott, hogy földet művel, és most megélhette ezt az álmot.
A következő évek során Arthur farmjának terményei ismertté váltak. Friss gyümölcsöt és zöldséget adott el a helyi szupermarketeknek, és elkezdett befőtteket és savanyúságokat árulni. Mindenki tudta, hogy az “Esmé farmja” az a hely, ahová a megfizethető, jó minőségű termékekért fordulni kell.
Arthur minden hétvégén a városba hajtott fiatal unokahúgaiért és unokaöccseiért. Luke és Stacey nem sokkal az összeköltözés után összeházasodtak, és már öt gyermekük volt. Luke nehezen tudott munkát találni, de Arthur hozott nekik ételt a farmról, amikor elhozta a gyerekeket.
Arthur eltökélte, hogy unokahúgai és unokaöccsei nem vehetik át Luke rossz szokásait. Megtanította őket, hogyan kell megművelni a földet és gondozni a növényeket, amelyek táplálékul szolgálnak nekik. Nagyon büszke volt rá, amikor elhatározták, hogy újraélesztik a zöldségeskertet, amelyet oly sok évvel ezelőtt otthon hozott létre.
Aztán Arthur találkozott élete szerelmével. Egy szimpóziumra utazott, hogy többet tudjon meg a tejtermelésről, mivel bővíteni akarta a vállalkozását, és ott találkozott Kaylee-vel. Szerelem volt első látásra.
Néhány nappal azután, hogy Kaylee ikreket szült, Arthur lesújtó híreket kapott. Késő este volt, és amikor Arthur meglátta, ki hívja, tudta, hogy rossz hírnek kell lennie.
“A háznak annyi..” – mondta Luke. “Eltűnt. Tűz volt… Istenem, milyen gyorsan terjedt!”
“Mindenki jól van?”
“Stacey és én még időben kihoztuk a gyerekeket, de…” Luke felsóhajtott. “Nincs hová mennünk.”
“De igen, van..” – válaszolta Arthur.
“A farmvezetőm nemrég ment nyugdíjba, és a gyerekeihez költözött. Szükségetek lesz bútorokra, de a házikó üres, és bármikor beköltözhettek.”
Luke megköszönte a testvérének és még aznap este megérkeztek.
“Nagyszerű testvér vagy.” – Luke megveregette Arthur vállát, a jellegzetes vigyorral kísérve. “Ahogy a nagyi mondta, mindig vigyáznunk kell egymásra.”
“Pontosan.” – Arthur viszonozta a bátyja mosolyát. “Szerencsés vagy, hogy olyan házba költöztél, amihez munka is jár. Hétfőn reggel fél ötkor találkozunk, hogy megmutassam, milyen feladatokat kell elvégezned a nap folyamán.”
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
A kemény munka előbb-utóbb mindig meghozza gyümölcsét. Néha lehet, hogy lassan megy, de minden lépés, amit a célod felé teszel, előrelépés.
Egy erős család gondoskodik egymásról. A bátyja önzése ellenére Artúr soha nem fordított hátat a családjának, és hajlandó volt segíteni neki, amikor Luke mindent elvesztett.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
Megosztásokat köszönöm