Megtanultam a kedvesség és a jótékonyság igazi jelentését, amikor egy vonatállomáson összefutottam egy síró tinédzserrel.
Tavaly karácsonykor egy pénteki napon történt valami, ami megváltoztatta az életem és önmagam megítélését. Megváltoztatta azt, ahogyan a világot és a helyemet láttam benne.
Egy hideg, nehéz nap után hazafelé tartottam a munkából – vonattal járok, általában egy barátommal, és egész úton pletykálunk, így rövidebb az út, és édesebb a hazatérés. Megadja nekem azt a teret, hogy magam mögött hagyhassam a munkahelyi problémáimat.
A barátommal leszálltunk a vonatról, és csevegve trappoltunk ki a kapun, a hazafelé igyekvő emberek tömegének közepén, és ekkor vettem észre egy lányt. A jegypénztár melletti holt térben állt, egy szürke betonfalszakaszon, a sarokba szorítva.
Nagyon fiatal volt, tizenöt-tizenhat év körüli; középbarna hajú, leírhatatlan ruházatú. Ő is sírt. Hátát a falnak dőlve zokogott. Majdnem elsétáltam mellette.
Erre nem vagyok büszke. Majdnem elsétáltam mellette; és felsétáltam azon a rámpán, amely az állomásról vezetett ki az utcára, amely sült gesztenyétől és karamellás diótól illatozott, és ezernyi karácsonyi dekorációval volt kivilágítva.
Nem kell sok ahhoz, hogy valaki életét megváltoztassuk, vagy megmentsünk egy elveszett gyereket.
Százak sétáltak el mellette, és majdnem én is. Olyan könnyű lett volna, csak hagytam volna, hogy az az emberi folyó elsodorjon… És akkor elképzeltem, hogy a lányom, az én Amym, egyedül a bajban a tömegben.
Így hát meglöktem a barátomat, és rámutattam. Odamentünk hozzá, a barátom és én, és megkérdeztem, hogy kell-e neki segítség. Ő csak rázta a fejét: „Nem, nem, nem, nem…”
„Beteg vagy, hívjuk a rendőrséget?”
„Kell-e hívni valakit, itt van egy telefon, használd, hívj haza…”. Minél többet próbáltunk segíteni, annál jobban sírt. A barátom megkérdezte, hogy kirabolták-e, vagy megijesztette-e valaki. Ő csak sírt.
A könnyek végiggurultak gömbölyded arcán, és lecsorogtak. Az ingujjába törölgette őket, mint egy gyerek. Mondtam már, hogy nagyon fiatal volt? Az volt: és nem is egy volt azok közül a csípős tizenévesek közül. Jól és rendesen fel volt öltözve, de nem volt a divat áldozata.
Friss arcú és kedves külsejű volt, a haját lófarokba kötve, iskolatáskát cipelt. Végül elsuttogta magát: „Nincs elég pénzem, és elvették a telefonomat. Nem tudom felhívni a szüleimet.”
„A vonatra? Nincs elég pénzed a vonatra?” Megkérdeztem, „mennyivel kevesebb?”.
„Hatvan cent.” El sem tudod képzelni, milyen gyötrelmes szégyenérzete volt. Hatvan cent. Ennyi volt az egész. Így hát odaadtam neki. Remegett és sírt, majd elsöpört mellettem, és a jegyautomatához rohant. Tapogatózott a drága jegyért hazafelé, aztán felszaladt a peronra vezető rámpán, és már el is tűnt.
Néztük, ahogy elment, a barátom és én, és elgondolkodtunk: ezekben az időkben, amelyekben élünk, hányan vannak olyan bajba jutott emberek, akik túlságosan szégyellik, hogy segítséget kérjenek? Hányszor megyünk el mellette? És milyen nehéz lehet megállni?
Igen, sokan vannak, akik kihasználják a helyzetet, és lenyúlják a gyengébb szívűeket; de sokkal többen vannak, akik valóban rászorulnak, és néha ez a szükség nevetségesen kicsi…
A szokásos kifogás: „Nem vagyok gazdag, amit én tudok tenni, az semmit sem ér…”.
Én sem vagyok az. Épp ellenkezőleg. De valamit elmondhatok, az én 60 centem is változást hozott. Egy fiatal lány épségben hazajutott. Ha MINDENKI kinyújtaná a kezét, akár csak egyszer is, akár csak egy kicsit, akár csak annyit, amennyit csak tudunk, akkor is tudnánk változást elérni.
Ha csak egy ölelést és egy mosolyt tudsz nélkülözni: rajta, adj nekik. Mi IS számíthatunk, mi is változtathatunk, nem vagyunk tehetetlenek és erőtlenek, mi is megváltoztathatunk egy életet. Az élet NEM fordul meg egy tízcentesre – a szeretetre fordul meg.
Megvan ez a hatalmunk, ezért kérlek, ha legközelebb meglátsz valakit, akinek segítségre van szüksége, ne menj el mellette, ne ma. Kérem!
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Nem vagyunk tehetetlenek, hogy megváltoztassuk, ami a világgal nincs rendben, bármit is tehetünk, lehet, hogy éppen az a kis kő lesz az, ami elindítja a lavinát.
Nem kell sok ahhoz, hogy valaki életét megváltoztassuk, vagy megmentsünk egy elveszett gyermeket. Ebben az esetben mindössze 60 cent kellett hozzá. Nyúlj hát a zsebedbe, és számold ki. Nem sok, ugye? De hatalmas változást jelenthet.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.