A következő történet egy olyan katonáról szól, aki több évet harcolt Vietnámban, de egyik nap hazatelefonál a szüleinek, hogy hazamegy.
„Anya, apa, hazamegyek! De szeretnék egy szívességet kérni. Van egy barátom, és őt is el akarom hozni.” – mondta.
„Persze, nyugodtan.” – válaszolták a szülők.
„De szeretném, ha még tudnátok valamit. A barátom súlyosan megsérült a harcmezőn, egy aknára lépett, és emiatt elveszítette az egyik karját és lábát. Nincs hová mennie, ezért azt szeretném, ha velünk lakna.” – tette hozzá.
„Szomorúan hallom ezt, fiam, de lehet, hogy tudunk találni majd neki egy jó helyet, ahová beköltözhet.” – mondta az édesanyja.
„Nem, anya, azt szeretném, ha velünk lakna!”
„De fiam!”! – szólt közbe az apja. „Te nem tudod, hogy milyen áldozat meghozatalára kérsz bennünket. Egy ilyen sérült ember nagy terhet jelenthet számunkra. Megvan a saját életünk, úgyhogy gyere haza, és felejtsd el azt a fiút, biztos boldogul majd magától is.”
Ekkor a fiatal katona letette a kagylót. A szülők egy ideig nem hallottak felőle. Pár nap múlva azonban a San Francisco-i rendőrségről telefonáltak, mondván, hogy a fiúk öngyilkosságot követett el, leugrott egy háztetőről.
A kétségbeesett szülők azonnal a városba repültek, hogy azonosítsák a holttestet. Ekkor látták döbbenten, hogy a fiúknak az egyik karja és lába hiányzott.
Mi ebben a tanulság? A történetben szereplő szülők, olyanok, mint a legtöbb ember. Nem nehéz olyan valakit szeretni, aki szép, aki okos, aki tökéletes. Azokkal már nagyobb baj van, akik az életünk rendjét felborítják, mert segítségre szorulnak, mert támogatni kell őket. A legtöbb ember a sérültekkel szemben elzárkózik, vagy nem tudja kezelni a helyzetet. Ne legyünk ilyenek, ne féljünk segítséget kérni, mert ezzel senkinek sem segítünk, se magunknak, sem másoknak.
Megosztásokat köszönöm
