Steve kezdett rájönni, hogy a felesége talán soha nem fog beleegyezni abba, hogy örökbefogadja egykori kollégája lányát, Heathert. Ám néhány hét alatt a dolgok váratlan fordulatot vettek.
„Csak a feleségem képes engem, egy rendőrt, pánikba ejteni egyetlen, a telefonomra küldött sms-szel”. Steve viccelődött a kollégáival a kapitányságon.
Ez a vicc jutott eszébe egy napsütéses délutánon, amikor a telefonját bámulta, és azon töprengett, hogyan válaszoljon a felesége, Alice sms-ére, amelyben azt kérdezte, hol van.
„A feleséged az?”
Heather kérdezte, miközben újabb kanál rágógumi fagylaltot nyelt.
„Igen. Nagyon mérges lesz rám! Már egy órája itthon kéne lennem. Szombat van, és szombatonként én főzök vacsorát.”
„Rávesz téged, hogy főzz? Én máris kedvelem őt!” Heather kuncogott.
„Ó, tényleg, Heather? Mióta állsz az ő oldalán?”
„Hát, csak nagyon hasonlít az anyámra. Pontos volt, mindennek megvolt a menetrendje, és ő volt az egyetlen, akitől apám félt. Ó, és gyönyörű volt… annyira gyönyörű!”
Az, hogy feltétel nélkül szeretnek, olyan áldás, amit nem szabad elengedni.
Ettől az utolsó sortól Heather és Steve is elakadt a szava. Steve megfogta a kislány kezét, miközben az édesanyjára gondolt, aki akkor halt meg, amikor Heather még csak kétéves volt.
A sors újabb kegyetlen fordulata, hogy Heather apja pontosan két évvel később, ugyanazon a napon vesztette életét.
Steve még mindig emlékezett az utolsó beszélgetésére régi rendőrtársával és barátjával, Jackkel.
„Haver, te és én láttunk néhány sötét napot a rendőrségi pályafutásunk során. És azoknak a nehéz időszakoknak a súlya a felére csökkent, mert te és én összetartottunk. Az élet sok görbe labdán keresztül jutott el hozzám, haver. De te mindig megérezted, mi a baj, mielőtt én elmondtam volna neked. Mindig ott voltál, pénzzel, támogató szavakkal, vagy akár egy zacskó élelmiszerrel az ajtóm előtt.”
„Így van. Hová küldjem a számlákat, hogy megtérítsék?” Steve megkérdezte tőle, ami az utolsó okot adta Jacknek a nevetésre.
„Szörnyű barát lehetek, mert még akkor is, amikor tudom, hogy haldoklom, nincs mit visszaadnom; csak egy utolsó szívességet kérnék.”
Steve tudta, mit akar mondani a barátja.
„Steve, haver, a lányomnak eddig nem volt könnyű gyerekkora. Megtettem érte, ami tőlem telik. De most teljesen egyedül lesz ebben az ijesztő világban. Nincs családom, aki befogadná, így egy helyi menhelyen fog élni. Gondoskodni fognak róla, de félek, hogy a kislányom úgy fog felnőni, hogy nem fogja tudni, milyen az, amikor szeretik.
„Ezért szeretném, ha megígérnéd nekem, hogy ott leszel Heather mellett. Ahogyan te is ott voltál nekem.
„Hamarosan meg fogja tanulni, hogy az élet kemény is lehet, és azt akarom, hogy mellette legyél, amennyire csak tudsz. Ő most már a te lányod, haver. Ígérd meg, hogy elfogadod őt…”
„Elfogadom, Jack. Megígérem.”
A kis Heather édes csókja visszahozta Steve-et a jelen pillanatba.
„Most pedig menjetek. Vacsorát kell készítened… apa!”
Steve sosem tudatosította Heatherben, hogy apának szólítja. Mosolyogva figyelte a lány hangjában rejlő ártatlanságot, és azt kívánta, bárcsak a felesége végre beleegyezne, hogy örökbe fogadják.
Egy héttel később Steve és a felesége, Alice úton voltak a heti látogatásra, hogy megnézzék Heathert. „Ez nem igazságos, Steve” – mondta Alice. „Tudod, hogy szerettem Jacket és a feleségét. De azt is tudod, hogy oka van annak, hogy nem akarom örökbe fogadni Heathert. Keményen dolgoztam, hogy karriert építsek, Steve. Tudod, mennyire fontos nekem, hogy visszahozzam az elszámoltathatóságot és a tisztességességet a napi hírekbe.”
„Ez az én hivatásom, és ez nem változott az elmúlt 12 évben, amióta házasok vagyunk. Miért változna most?”
Ebben a pillanatban Steve megértette, hogy választania kell: vagy kiáll a felesége döntése mellett, vagy betartja az ígéretét, és szavahihető férfiként örökbe fogadja a kis Heathert. „Ó, szia Heather!” Alice megváltoztatta a hangnemét, amikor meglátta maga mögött Heathert, remélve, hogy a kislány nem hallotta meg. „Hogy vagy, kicsim?”
Heather nem tehetett mást, mint hogy csodálkozva bámulta Alice szelíd modorát, szívből jövő nevetését és jószívűségét.
„Ez itt – mondta Alice, miközben egy nagy táskát nyújtott át Heathernek -, egy csomó vadonatúj ruha neked, édesem. Steve mondta, hogy szereted az élénk színeket. Szerintem tetszeni fog, amit benne találsz!”
Egy óra elrepült, és Steve elővette a kocsikulcsát, indulni készült.
„Köszönöm… anya!” Heather az utolsó szót idegesen mondta ki az orra alatt, anélkül, hogy szemkontaktust létesített volna az imádott nővel.
Alice egy pillanatig szótlanul állt, mert sosem gondolta volna, hogy anyának szólítják. Vett egy mély lélegzetet, összeszedte magát, és búcsúcsókot adott Heathernek.
Heather hangja a hét hátralévő részében Alice fejében visszhangzott. Valami másképp érzi magát – gondolta, de túlságosan félt bevallani.
‘Miért akadozom? Nem kockáztathatom meg, hogy megengedjem ezt a hirtelen jött új érzést. Túl sok forog kockán. De mégis…
Steve még soha nem látta Alice-t ilyen néma dilemmába veszni. Nyugtalan lábrázása és ábrándozása mosolyra fakasztotta.
A következő héten Alice éppen a szekrényt rendezgette otthon, amikor észrevette, hogy Steve egyik egyenruhanadrágjából kiesett egy összehajtogatott papírdarab.
„Mi ez?” Alice odavitte a papírt Steve-hez.
Steve meglepetten nézett rá. „Ó, ez? Ez csak egy kis rajz, amit Heather készített, amikor két napja meglátogattam. Azt hittem, elvesztettem, de annyira örülök, hogy megtaláltad! Láttad a rajzot?”
Alice kinyitotta a papírlapot. Három pálcikafigura volt látható kézen fogva a naplementés égbolt hátterében. A rúdfigurák feliratai a következők voltak: „Anya”, „Apa” és „Én”.
Elsőre úgy tűnt, mintha Heather a saját elhunyt szüleit rajzolta volna. De amikor jobban megnézte, a rajz végtelenül sokatmondóvá vált számára.
Az anya pálcikafigurájának rövid haja volt, zöld órája, magas sarkú cipője és egy apró bőröndje. Alice érezte, hogy megolvad a szíve, amikor felismerte, hogy ő az.
Steve némán állt mellette, miközben Alice letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. „Olyan édes kislány, Heather. Nem arról van szó, hogy nem gondolok rá, vagy nem szeretem. Csak az van, hogy…”
„Tudom, drágám. Nem akarom megváltoztatni a véleményedet. Azt akarom, amit te akarsz.”
Úgy tűnt, Steve továbblépett azon, hogy örökbe akarja fogadni Heathert. De Alice most csak arra tudott gondolni, hogyan próbálhatna meg helyet biztosítani egy lánynak az életében.
Képzeletbeli menetrendeket készített a fejében. Elképzelte, ahogy elhozza Heathert az iskolából, elviszi a vitaedzésre, együtt fogyasztják el a kedvenc rágógumi fagyiját…
De mindez még mindig csak Alice fejében létezett. Ez egy másfajta csodaország, amit a fejedben teremtettél, Alice!” – kuncogott a saját buta gondolatán.
Megpróbálta lefogni új álmát. Két hétig még Heather látogatását is kerülte, remélve, hogy az majd segít neki elfelejteni. Egy nap azonban a semmiből előbukkant Alice Steve őrsén, a munkanap közepén.
„Szia, gondolkodtam” – mondta Alice olyan nyugodtan, ahogy csak tudott. „Rég nem láttam már Heathert. Miért nem teszünk holnap egy meglepetéslátogatást Heathernél? Elvihetnénk fagyizni abba az új helyre…”
„Azért jöttél idáig, hogy ezt kérdezd? Nem kezdődik a műsorod 15 perc múlva?” Steve azt hitte, hallucinál, mert ez valószínűbbnek tűnt, mint hogy a felesége lógjon a munkából.
„Igen, nos, ne válts témát. Gondolod, hogy holnap elmehetnénk?”
Steve, még mindig sokkos állapotban, azt motyogta: „Igen, persze. Persze, hogy elmehetünk hozzá.”
Alice több mint izgatott volt, hogy találkozhat a lánnyal, aki annyira szerette őt. Kicsit túlzásba vitte az izgatottságát, és vett neki még egy nagy táskányi ruhát, cipőt és könyvet.
De amikor Alice kiszállt a menhelyen a kocsiból, Heather éppen egy másikba szállt be.
‘Hová viszik őt?’
Éppen ekkor vette észre Alice-t és Steve-et a menhely egyik felügyelője.
„Ó, helló, Steve! Szia Alice! Épp időben jöttél, hogy elbúcsúzz.”
Alice szíve összeszorult, amikor meglátta, hogy egy könnyes szemű Heather néz vissza rá az autó ablakán keresztül.
„Heather szerencsés lány. Egy jómódú fiatal pár talán érdeklődik a befogadása iránt. Ma Heather megpróbálja velük tölteni a napot, és ha minden jól megy, hamarosan nevelőcsaládja lesz. Legalábbis egy időre.”
Steve nem tudott a felügyelő szavaira koncentrálni. Őt is letaglózta a kisangyal arcán megjelenő erőltetett mosoly.
Miközben az autó elindult, Heather bepárásította az üvegablakot, és egy szívjelzéssel ráírta az „anya” szót.
Alice nem tudta visszatartani a könnyeit, amikor látta, hogy Heather az út végében elhalkul, és csókot fúj.
„Nem tudom ezt tovább csinálni. Steve, nem engedhetjük el Heathert!”
„Alice, drágám, biztos vagy benne?” Steve a saját könnyeit törölgetve kérdezte.
„Biztos vagyok. Tudom, hogy a karrierem egy időre háttérbe szorul. De nem tehetek úgy, mintha nem látnám, mennyire szüksége van arra, hogy anyaként szeressem.”
„Nem hunyhatok szemet a rajongó, kereső szemei felett. Én csak… majd kitalálom a többit. Haza kell hoznunk őt, Steve!”
Steve és Alice tökéletesen meleg, szeretetteljes és kényelmes otthont teremtett legújabb családtagjuknak. Alice úgy döntött, hogy ott akar lenni, amíg Heather megszokja a velük való életet. Ezért a helyi televízió egyik ambiciózus híradós műsorvezetője úgy döntött, hogy kivesz néhány hetet, hogy megismerje a lányát.
Egy szép délután Heather egy rajzzal a kezében futott Alice-hez. „Nézd, anya!”
„Á! Ez pont olyan, mint amit apának rajzoltál néhány hete. És te már nagyon messzire jutottál a pálcikafigurák rajzolásától…”.
„Pálcika figurákat? Soha nem rajzoltam pálcika figurákat. És soha nem adtam apának a rajzaimat…”
Alice és Heather csak álltak és bámulták a régi rajzot, ami a hűtőszekrényre volt kirakva.
Eltartott egy pillanatig, de Alice megfordult, hogy Steve-re nézzen. A mélységbe bámult, fütyörészve, és kétségbeesetten próbált úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne a kis hazugsághoz.
Alice átölelte zavart lányát, és elkapta Steve tekintetét. „Jól játszott, biztos úr!” Motyogta, és játékosan kuncogott.
Oszd meg ezt a történetet a barátaiddal! Talán feldobja a napjukat, és inspirálja őket.
Megosztásokat köszönöm